Tudtátok, hogy lehet egy kislányt Zulunak hívni? Ráadásul tiszta fekete, nagyra nőtt óriás vizslakeverék lettem. Állandóan konfliktusba keveredek a többi csajszival a futtatóban, mert elsőre azt hiszik, hogy pletykálkodás helyett mást szeretnék tőlük. Aztán persze jól szórakozunk csak ha a gazdi szólít, megy a röhögés. Próbálok néha úgy tenni, mintha nem nekem szólna a - Zulu gyere ide! De mikor határozottan felém irányulva kiabál, hát kénytelen vagyok szót fogadni. Amúgy is jó benyomást kell tennem, mert egy gazdit már buktam. Már nem emlékszem rá teljesen és azt se tudom miért nem kellettem neki, de ez a nagyi gazdi megtesz mindent, hogy jól érezzem magam. Én is ragaszkodom mostmár teljesen. A kertben kizárólag csak akkor tartózkodom, ha velem jön és megyek vele mindenhova. Erre ő is rájött, hogy sokkal praktikusabb cipelnie engem a moziba, színházba, vendégségbe, mint otthon hagyni ajtót szétverni. Gazdi fia szerint szükségem lenne egy pszichológusra, mert szeparációs szorongásban szenvedek, ami nem tudom mit jelent, mindenesetre én csak nem szeretem két percnél tovább egyedül hagyni, nehogy ő is elhagyjon.

Volt, hogy igénybe vettem az ágyát is, de arról határozottan lebeszélt. Ma már értem miért mondja, hogy nem fér el tőlem. Mióta Pocok nevű cica egyed belépett az életünkbe nekem is problémás az alvás. Egyrészt felháborító, hogy ő befészkelhet a gazdi ölébe mindenféle visítás nélkül és akár órákat is aludhat ott. Másrészt annyira szemtelen, hogy az én helyemet se kíméli. Pedig elhihetitek, hogy sokkal nagyobb, mint az ő kis kuckója, ahova nekem az orrom hegye se fér be. Valamelyik reggel tiszta karikás szemekkel ébredtem, mert egész éjjel arra vártam, hogy elhúzzon a helyemről. Kénytelen voltam a szőnyegen aludni, mert hiába próbálkoztam, nem fértem bele sehogyan sem a pocok párnájába. Próbáltam néhányszor befeküdni mellé is, de ti tudjátok milyen egy tűpárnába dőlni? Azt hiszed olyan mélyen alszik, hogy fel se tűnik majd neki, ha bekúszok mellé, de ahogy megkezdem a műveletet már tíz karommal a fenekemben vonyítok. Gazdi meg csak nevet és nem neveli meg ezt a házfoglalót.  Én meg nem tudom, hogyan legyek félelmetes, nagy fekete óriás. Amúgy bírom a kis krapekot, jókat lehet vele játszani, csak az alvás okoz feszkót köztünk.

De hát ilyen az élet, nem igaz? Minden este újra próbálkozom, és bár sokszor Pocok az, aki nyer, egyszer csak rájön, hogy egy ágy nekem is jár. Ha nem akkor lehet darabokban fogja találni egyszer az ő kis puha helyét pusztán jelzésképpen, hogy jobban kéne vigyáznia rá. Közben meg végül is mind együtt vagyunk, és a gazdi tudja, hogy mindkettőnkre számíthat – én meg arra, hogy talán egyszer tényleg teljesen visszakapom a helyemet!