Mondanám, hogy csend béke nyugalom, nem történik semmi. Minden a megszokott kerékvágásban zajlik, reggelente kiverem a balhét, hogy ideje kaját adni, időnként megverem a pamacsot, feka barátommal továbbra se beszélek. Mondjuk nem is nagyon teszem tiszteletem a házon kívül ebben a hidegben. Csak egy-egy rövidke sétára rohanok ki jelezni időnként, hogy létezem, nehogy megint a területemen randalírozzon holmi szomszéd egyed. Legkülönlegesebb dolog, ami manapság történt, hogy nőstényember telefonja összetört. Semmi közöm hozzá. Minek rakja a lépcsőre? Évek óta leverek mindent a lépcsőről. Egyáltalán nem lehetett neki újdonság, hogy a telefonja se fogja sokáig bírni azon a lépcsőfokon. A különleges az a dologban, hogy eddig nem volt ennyire kiakadva, ha zuhantak a dolgok. Sőt! ha a kis nőstényemberek cuccait lökdöstem, akkor meg is dicsért, hogy jelzem nekik finoman, hogy a helyére kéne rakni a dolgokat. Persze ha ő nem pakol valamit a helyére, akkor rögtön az a hibás, aki jelzi neki. Micsoda kivételezés. Micsoda diktatúra.

Szóval nyugalom az nincs. Nőstényember tutira bosszúból beletuszakolt a hordozó kosárba. Pont aznap mikor a telefonja repülő üzemmódba került, de ne gondoljam azt, hogy nincs semmi összefüggés.  Sajnos kisember kinőtte a hordozó kosarat, így nem cserélt velem helyet, de még csak nem is segített meglógni. Annyira sunyin és hirtelen csavart nőstényember egy pokrócba, hogy nyekkenni se volt időm, nemhogy karmolni. Aztán a kosárban eszméltem magamhoz, és hiába ordítottam végig az utat bevitt magával abba a fehér, kutyaszagú rendelőbe.  Törött telefon ide vagy oda azt bezzeg el tudta intézni vele, hogy időpontot kapjak egy szúrásra.

Na nekem több se kellett kirontottam, a plafonra is felmásztam, szétkarmoltam az összes dokit, levertem az összes szurit és világgá rohantam volna – gondolatban. De olyan kedvesen és finoman szeretgetett doki bácsi, hogy minden szavát elhittem. Meg mozdulni se bírtam a félelemtől, úgy be voltam tojva. Szóval nagyra nyílt szemekkel figyeltem mi a diagnózis, miért kell a tű és még nyávogni is elfelejtettem. Doki szerint tökéletes az alakom, nem híztam egy grammot se, ami nagyon ügyes ezekben a veszélyes hónapokban, mikor a mozgásigény egyenlő a kanapén való nyújtózással. Hát hogyan is tudnék elhízni egy zabagép fehér pamacs mellett, aki hiába van rosszul a kajámtól, felzabálja mindig? Most is tuti eltünteti az egészet míg mi itt töltjük az időt. Semmi bajom, hurrá, de azért belémnyomta az oltást. Mikor megláttam újra a kosarat szaladtam bele vissza. Nőstényember meg is döbbent, hogy semmi pléd, semmi burítóba csavarás, rúgkapálás, csak úgy magamtól és önként a hordozóba sétáltam. Szóvá is tette dokinál, hogy ez valami jóságinjekció volt, de doki bácsi a haverom, jól leoltotta, hogy okos macska vagyok, nincs ezen semmi meglepő.

Egy darabig nem szólok a nőstényhez az tuti, bár kezd korogni a hasam, fel kéne vele bontatni egy alutasakost.