Igazán nem akarok panaszkodni, de ami sok, az már sok. Uralkodói mivoltomban szégyenítenek meg azzal, hogy nem fetrenghetek akkor és ott, ahol és amikor én akarok. Azt már kezdtem megszokni, hogy ebben a családban mindig sokan vannak. Valahogy minden emberrel jár még három másik is. Délután kifejezetten mozgalmas a ház, és ha nem sikerül jól manővereznem, akkor belefuthatok néhány „cicaaaa!” felkiáltásba, és ha pechem van, még el is kapnak, hogy össze-vissza fogdossanak. Ha nem a kisember és csatlósai, akkor szerencsés esetben csak simogatás következik, de ezzel is legalább fél órát vesznek el a pihenőidőmből, mert ilyenkor újra kell kezdenem a mosakodást.

A kisember és barátai már más téma. Olyankor a testi épségem is veszélybe kerülhet, tehát jobb ilyenkor éhesen fetrengeni, elbújva a házban, mint belefutni a bandába. Kisembert amúgy továbbra is kedvelem; ha egyedül van, még mindig pihe-puha, és korábban sokat aludtunk együtt. Ma viszont a kis nőstényember a csúcstartó az alvásban. Szerencsére nem tőle függ a reggeli rózsaszín tasakos étkezésem, mert olyan „macskagénekkel” van beprogramozva, hogy a „leszarom, mi a feladatom, én most alszom” viselkedést maximálisan kimaxolja.

Egyszer, mikor nagy volt a nyüzsi a házban, és már egy szabad helyiség sem akadt, ahol csendben, napsütötte szobában tölthettem volna a délutáni sziesztámat, kénytelen voltam jelezni nőstényembernek, hogy mégiscsak az én igényeim előrébbvalók, és jó lenne, ha biztosítana nekem napsütést, nyugalmat, csendet. A nyávogásomra viszont csak egy újabb alutasakos került a tányéromba, pedig az előzőt is ledobtam a szerencsétlen kutyának, akinek aznap elfelejtettek kaját adni. Végül a szomszéd kerti párnáján kellett töltenem majdnem az egész délutánt.

De ami a leginkább kiakasztó és panaszra okot adó helyzet, az az, hogy a kutya – igen, ez a cuki kis szőrgombolyag – hazahozza a haverjait. Nemrég költözött az utca végére egy hiperaktív Beagle fiú, akivel már volt szerencsém összefutni többször, és nem igazán lettünk haverok. Erre ez a kis pamacs összehaverkodott vele és hazahozta. Az én házamba! Nem tudom, miért örülnek ennyire egymásnak, de össze-vissza futkosnak mindenhol. Nekem meg majd megállt a szívem, mikor könnyű kis egérhazahozó sétámból be akartam ugrani a kapun. Csak arra volt időm, hogy kisegeret hátrahagyva gyorsan hátraarcot tegyek, és rohanjak a szomszédba. Nem is mentem haza, csak ölben. Abban bízom, hogy a kis fenevad hazavitte magával az én elejtett zsákmányomat, és ha jól ismerem az embereket, ott sem örülnek neki, így talán többet nem engedik vendégségbe hozzánk.