Sokat gondolkoztam rajta, hogy csak nekem sikerült ilyen őrült családot találom vagy mások is hasonló emberekkel élnek. Nagyon kedvemre való mikor magukkal cipelnek a kirándulásaikra vagy mikor a nagyszülő gazdikhoz megyünk, mert olyankor egyrészt állandóan terülj terülj asztalkám van, ha más nem a macskák kajája mindig kéznél van, másrészt jó együtt játszani az ott élő új haverokkal is. Van, hogy nem visznek magukkal és kiraknak egy kiabálós nőnél, ahol rengeteg másik kutya tölti szabadnapjait, de eddig még nem sikerült kétszer ugyanazzal a kutyával összefutnom ezen a helyen. Bár örülök minden új havernak, és még akkor sem kapok ki, ha lepisilem a virágokat a házban - mert nem tudja, kit szidjon meg a nő -, de a legboldogabb akkor vagyok, amikor újra hazavisznek. Fárasztó állandóan készen állni a játékra, és nagy küzdelem megvédeni a kajámat. Na és ami állandóan idegtépő, hogy csak rikácsol és ordít a kutyaszitter néni és nem érti miért nem fogadok szót, mikor a kiskönyvemben az áll, hogy kivételesen szófogadó, okos kutya. Talán, ha magyarul és nem franciául ordítana lehetséges, hogy több sikert érne el velem és nem kéne rohangálnia utánam, hogy elkapjon. A kézjeleket még csak csak veszem, de mellé a szöveg tiszta halandzsa. Szót fogadok, de legyen egyértelmű. Szerintem ez nem olyan nagy elvárás.

Szóval jobban kedvelem, ha a családom bedob a nagy autóba és szeljük a kilométereket együtt. Már hozzászoktam a zajhoz, a kornyikáláshoz és bármit elviselek csak a gazdik között legyek - még akkor is ha néha őrültek. Legutóbb is kényelmesen utazgattunk, ment a hangzavar, a csacsogás, fogytak a kilométerek. Egyszer csak kipakoltak a kocsiból, pórázra kötöttek, és azt hittem, hogy megérkeztünk a jól megérdemelt pihenéshez. De mindenki ideges volt, rángattak, és a kocsit hátrahagyva taxiba ültünk. Aztán még a gazdi is lecsatlakozott rólunk, és felszálltunk egy nagy, hosszú, zajos valamire, ami tele volt idegen emberekkel. Rövid pórázon zötykölődtünk órákon át, majd leszálltunk, sétáltunk, újra felszálltunk, és tovább zötyögtünk még pár órát - se pisi, se víz, semmi. Kisember persze hozta a formáját és a körülöttünk lévő idegen emberek valószínűleg a mosodában folytatták a napjukat leszállás után, mert chips, kóla, ivólé minden zúdult mindenfelé. Aztán zötyögés után még pár órát autóztunk míg végül megérkeztünk megérkeztünk a kis goldi haverokhoz.

Na itt azért, ha szót tudnék érteni a gazdikkal kérdőre vonnám őket, hogy miért kellett ez a borzalmas össze vissza utazgatás, mikor máskor egyhuzamban, kényelmesen elautózunk ideáig. Ha legközelebb is ilyen ötletük támad, akkor inkább a lelencet választom rikácsoló nénivel együtt.