Nősténygazdi kirakott egy kosár rongyot nekem. Szeret engem mostmár biztosan tudom. Igaz reggel kikaptam tőle, mert megint nem sikerült a lépcsőn hagyni a papucsát, de nem gondolhatja, hogy egész éjjel kibírom, hogy látom ott hever, árválkodik a lépcsőn két papucs. Folyamatosan incselkednek velem, hogy „gyere Sebastian, látod milyen csinos kis rágnivaló papucsok vagyunk”. Hát én meg nem tudok nemet mondani, ha ilyen szépen hívnak, szóval nem az én hibám. Rakd el őket a szekrénybe, ne is lássam, bár ezt a két párt gondolom már nem is akarod hordani. Az egyiknek csak a talpa hiányzik; eskü nem ettem meg; de a másik elég ramaty állapotban van már. Már rágnivaló sincs rajta, nyugodtan kidobhatod. A másikat mér rágcsálhatom kicsit, ha ...

Ne haragudj, de csak nevetni tudok rajtad. Nagy mellénnyel ugrándoztál, minden területem elfoglaltad, azt hitted a tiéd a világ kisember nagyember nőstényember mindenki csak téged szeret. Én meg halálra edzettem magam, hogy felvegyem a tempót, hogy engem is észrevegyenek. Már már ott tartottam, hogy nem egyedül megyek felfedezni, hanem kipróbáom azt a pórázosdit, olyan nagyra voltál tőle, hogy milyen fantasztikus felfedezés vár rád minden nap.

Most meg itt fekszel bekötött lábbal. Láttam az ablakból milyen béna voltál. Egy pillanatra megijedtem, hogy valami komoly bajod történt, de amúgy tényleg felfogtad, hogy akár történhetet volna? Ne nyávogj, ez semmi, pár hét és futhatsz megint, mint nikkelbolha a kertben. Addig meg mindent elnéznek ...